2020. szeptember 21., hétfő

Maybelline Superstay Ink Crayon bemutató

 Sziasztok! Korábban írtam már két rúzsfajtáról, amiből van pár darabom itthon. Most következik az abszolút szerelem rúzsom kistestvére a Maybelline Superstay Ink Crayon, ami igazából nem is teljes értékű rúzs, hanem egyfajta rúzsceruza. 3 darabot birtoklok ebből a termékből, ami szintén #nemszponzorált (meg sajnos egyik rúzsom sem az :D). Az én otthoni színeim:

15 - Lead the way

25 - Stay Exceptional

30 - Seek Adventure


A szokásos módon van lezárva a termék, a vonalkódos papír van úgy leragasztva, hogy (elviekben) bontásgátlóként szolgáljon és a kupak és a termék "teste" van leragasztva vele. A képen látható végén láthattok egy kis csíkot, ez azért van, mert a termék végében található a termékhez való faragó, amivel szerintem egészen jól el lehet farigcsálni a rúzs végét ha már tompa lenne.


A rúzsos végén pedig egy keményebb, de krémes állagú rúzst találunk, ami puhább sokkalta mint egy rendes szájceruza, azonban szerintem még ha tompul is, akkor is könnyű vele dolgozni. Szóval nem sűrűn szoktam őket faragni.


A kupakot simán le kell róla húzni, a termék viszont tekerős mint a rendes régebbi rúzsok. Szeretem, hogy viszont ennek ellenére jól tartó kupak, szóval nem kell attól tartania senkinek, hogy leesne és a táskája teljesen összekenődik. Itt direkt jobban kitekertem nektek, így a testbe (segítsetek, tuti van ennek valami hovatalos neve amúgy...) teljesen vissza lehet szinte tekerni a terméket (illetve számoljátok, hogy a tekerés szót hányszor fogom leírni...).


Színben szerintem ez a kép adja vissza a legjobban a színeket. A 15-ös egy barnásabb nude árnyalat. Mindennapos kis egyszerű nomakeup-makeup napokra ajánlom. A 25-ös már valami erősebb és sötétebb szín, enyhe mályvás beütéssel (ami egyébként nekem az ultimate szerelem színem). A 30-as pedig a rózsaszínes árnyalat a jobb szélen. Úgy mondanám, hogy egy nem olyan élénk, de mégis élénk rózsaszín. Teszek be azért másik, sokkal világosabb fényben készült swatchot is. Múltkor Evelin (AvianaRahl) mondta egy swatch videójában, ahol pont több Marveles kiadású Matte Ink rúzst próbált, hogy szerinte a kezes swatch baromi becsapós, mert eltér azért egy bőrre és egy ajakra felkent rúzs árnyalata, hisz az egyik rózsaszínesebb árnyalatú, szerintem ebben van igazság, de sajnos egy egyszerű HO napomon írtam a posztot, ahol annak örültem, hogy megfésülködve tudtam elkezdeni dolgozni, így most a smink meg, hogy kameraképes legyek nem fért bele. :D Szóval ezért a kezemre kentem csak fel.


A termék frissen felvéve enyhén még tapad, de nem ragacsosan, később pedig ahogy szárad úgy kelt kissé szárazabb érzést az ajkakon. Szerintem nem az a zavaró kiszárító érzet. egy rétegben is csodaszépen pigmentál és amit én nagyon imádok benne, hogy többször felvíve sem tűnik csúnyának, azaz ha kicsit kopik innen-onnan nyugodtan kenhetünk rá, nem fog furán kinézni. Szerintem a ráncokba sem ül bele csúnyán. Viselni tehát szerintem nagyon jó, könnyed érzés. Érezzük, hogy van valami az ajkainkon, de nincs az a nehéz rúzsozott érzése az embernek szerintem.



A rózsaszínt direkt felkentem egy napra, hogy megnézzem meddig bírja javítás nélkül. A felneés utáni első 10 percben odanyomtam a kezemet a számhoz és láthatjátok azért fog. Szerintem ez a rúzs egyáltalán nem tartozik a tartósak közé (bár egy barátnőmnek meg baromi jól tart elvileg, szóval embere válogatja). Azonban ezt tényleg kompenzálja, hogy rá lehet javítani, ha lekopna. A kezeimen a swatchokat ha erősen megdörzsölöm azért finoman kenődnek el és rúzsos lesz az ujjam, illetve kopottabbá válnak a színek is a karomon (ezt fél órával a felkenés után csináltam). 

Az evés-ivást viszonylag tűrhetően bírja, vizet például tudtam inni vele, illetve ettem egy tál levest és egy kis tejberizst is is vele, bár odafigyelve, de például ezekkel nem kopott le a színe. Odafigyelve szerintem tartósabb marad, a nehezebb ételekre kell vele odafigyelni inkább, amik olajosabbak vagy hasonló dolog miatt könnyebben oldják a rúzst. Ha nincs időm annyit enni (sajnos) a  munkában, akkor elég egyszer ráigazítani egy nap.

Lemosni pedig le lehet egy sima micellás lemosóval is, szóval nem kaparja szét a szánkat a vatta mire leszedjük vele a terméket.

Ennyi lett volna ez a kis poszt most. Már régen volt ilyen termékes bejegyzés, pedig még van itthon csomó rúzsom, amikről ígértem nektek beszámolót, úgyhogy igyekszem ilyeneket is hozni még a jövőben. (Sajnos vagy nem, nem minden termékől lesz több színem otthon.) Én bátran ajánlom tehát ezt a terméket nektek, az ára sem vészes, olyan 2600 Ft körül van, viszont sokáig kitart és nagyon praktikus is egyben. :)

Legyen szép napotok!

Vivi

2020. szeptember 8., kedd

A ciszta-sztorim (milyen vizsgálatokra jártam, hogy zajlott a műtét és hasonló dolgok őszintén)

Sziasztok! Nagyon kemény, hogy lassan egy éve nem írtam a blogra. Egyáltalán nem éreztem ennyire soknak az eltelt időt, de persze rengeteg dolog történt azóta velem, így gyorsan elrepült az egész.

Ígértem már rég nektek egy beszámolót a cisztás mizériáimról, de szerettem volna megvárni a kontrollvizsgálatom eredményeit, amik elhúzódtak a koronavírus miatt... Szóval a sztori onnan indul, mert akár köze is lehet hozzá nem kevés, hogy én 16 évesen elkezdtem fogamzásgátlót szedni, és tettem ezt egészen tavaly nyárig. Amikor abbahagytam már akkor is látott az orvosom egy endometriótát, ahogy ő fogalmazott, azaz kb. egy cisztát. (Nem teljesen tiszta nekem bevallom, hogy mi merre hány méter ebben a dologban. Az endometriózis komoly betegség, aminél cisztái is lehetnek az embernek, kissé más természetűek, mint a sima hétköznapi ciszták. A lényeg, hogy a doktornő komolyabbnak vélte egy sima cisztás megbetegedésnél.)

Semmi bajom nem volt, egészen októberig, amikor állandó hasfájással és hányingerrel küzdöttem több mint egy héten át, a háziorvosomnak fogalma sem volt, hogy mi bajom lehet. Voltam vérvételen meg egyéb vizsgálaton is, de nem derült ki mi lehet a baj, ekkor kértem egy újabb kontroll időpontot az orvosomtól. (Egyébként a háziorvosom amúgy is siralmas, ez csak ilyen személyes ventillálás. Kb. tesz magasról mindenre, csak közel van és ezért nem akartam eddig váltani.) Elküldött még a háziorvos ultrahangvizsgálatra, ahol a hasamat nézték meg. Szervi elváltozásom nem volt, viszont kiderült, hogy az egyik vesém nem működik. Elmentem a nőgyógyászhoz is, aki pedig közölte, hogy két cisztám is van, nem pedig csak egy és hogy a vesegondok lehetnek akár ehhez köthetőek is. Ott álltam október végén totál kétségbeesve, rengeteg beutalóval és kb. anyukáméknak meséltem csak el mi a helyzet, mert nem akartam senkit sem riogatni ezekkel. Mennem kellett kontrasztos MR vizsgálatra, kontrasztanyagos ultrahangra, illetve volt két izotópvizsgálatom is a veséim miatt - egy statikus és egy dinamikus (az egyiknél egyből nézték, hogy az anyag, amit belőttek hogy halad át, a másiknál várnom kellett azt hiszem 1-2 órát és úgy visszamenni, hogy ott meg megnézzék azt, hogy hogy ment át rajtam a dolog). Tehát elmentem mindenféle jó kis összeszurkálós, gép alatt fekvős dologra. Külön el kellett mennem az urológiára is, ahol szerencsére csak ultrahangot csinált nekem az orvos és kiderült, hogy a rossz vesém nagyjából 5%-on, ha működik, de nem tudott rájönni senki, hogy ez a ciszta miatt van-e vagy pedig születésemtől fogva ilyen. Mindenesetre megnyugtatott az orvos, hogy míg a jó vesémmel nincs baj, nem fáj és nem lázasodom be, addig ne aggódjak. Viszont sajnos a rossz vese menthetetlen. Kivenni nem akarja, de műtéttel helyrehozni sem lehet.
A ciszták közben nőttek és nekem állandó fájdalmat okoztak. Áldottam az eget, hogy ülő munkát végzek, mivel rengetegszer szúrt be a hasam, az étvágyam se volt sajnos a legjobb, illetve egyéb egészségügyi gondjaim is voltak miatta.. Januárra ugrok most, mivel ekkor beszélgettünk az orvosommal, hogy mit lehetne tenni. Sajnos maguktól nem szívódtak fel a ciszták, hanem csak nőttek, a fájdalmaim nem szűntek meg. Ki kellett hagynom miattuk több programot is. A vizsgálatok is kitartottak egyébként eddig, emlékszem az MR-em volt január elején. Leírva gyorsnak tűnik, de hetek teltek el egy-egy vizsgálat között. Szóval a doktornő végül bependítette, hogy ki kellene laparoszkóppal műteni a cisztákat. Február 12-re tette a műtétet és még azelőtt találkoztam egy másik, képzettebb orvossal is, aki megnyugtatott, hogy asszisztálni fog a műtét során. 

Annyira féltem amúgy, alapból is tudjátok, hogy szorongok meg stresszelek mindenen. Nekem végig olyan félelmeim voltak, hogy valami az altatás alatt félre fog menni és tuti nem kelek fel többet. Rengeteget sírtam emiatt a műtét előtt. A stressz vagy a hideg miatt ráadásul meg is fáztam kissé és kérdéses volt, hogy meg lehet e egyáltalán műteni engem így. Ugyanis a bacilusokat a cső, amit altatáskor betesznek, még lejjebb tolhatja vagy valami ilyesmi és emiatt komolyabban megbetegedhet az ember. A műtét előtt el kellett mennem még vércsoportmeghatározásra a Vérellátóba, sima laborra, illetve konzultálnom kellett az altatóorvosokkal. Igazából ott az osztályon volt egy elbeszélgetés, meg ki kellett töltenem helyben egy papírt, hogy mi a bajom, voltam-e már altatva és hasonlók. A műtét előtti napon be kellett mennem a nőgyógyászati titkárságra, ahol kaptam receptet hashajtóra és egy kis instrukciókkal teli leírást, hogy mit vigyek a kórházba és hogy készülhetek. (Bát lehet a leírást megkaptam már korábban, mivel emlékszem, hogy a műtét előtti napon 11ig ehettem csak. Reggelit is csak valami könnyűt, ebédre pedig max egy levest.) Na én annyira izgultam nyilván, hogy egész délelőtt egy kis Maggi levest ettem. 1 körül megittam a kis hashajtó italom - amúgy ez borzalmas volt, az íze és a mennyisége is. Több mint egy liter undormány, keservesen ittam meg és máig ha megcsap egy hasonló szag, mint ami annak volt, egyszerűen elkap a hányinger. Nem szépítem azt meginni a pokol volt nekem. 

Aludni szerintem egy órát ha aludhattam, végigsorozatoztam az éjszakát, 5 óra körül pedig elkezdtem készülődni, mert legkésőbb fél 7-re a kórházban kellett lennem. Összepakoltam mindent, anyukám pedig bevitt reggel. Regisztrálnom kellett a fekvőbetegfelvételen, annyi kellemetlenség volt, hogy a papírjaim nem voltak nálam, mert előző nap leadtam őket a nőgyógyászati osztályon már. Zökkenőmentesen be tudtam azért regisztrálni és felmentünk az osztályra, ahol a nővér bekísért az egyik ilyen előkészítős kórterembe. Itt még felküldtem engem a fül-orr gégészetre, mert még mindig fátj a torkom, és meg kellett vizsgálnia egy szakorvosnak meg kiállítani egy papírt, hogy műthető vagyok. Ezután le kellett vetkőzni és lefeküdni. Kaptam katétert, illetve kis vízzel be kellett vennem 2 fájdalomcsillapító és egy nyugtató tablettát, amitől ugyan el nem aludtam, de eléggé elkábultam tőle. Az egyetlen baj az volt, hogy a délre kiírt műtétem csúszott és később toltak csak le, így a gyógyszerek, amiket kaptam azért vesztettek hatásukból. A letolás elég ijesztő meg rossz élmény volt, mert még mindig műtöttek abban a műtőben, ahova engem kellett vinni. Ott veszekedtek a sráccal, hogy minek hozott még le, utána pedig elment a dolgára és a műtő előtt hagyott. Egy aranyos műtőslány volt, aki egy másik szobából kijőve, hozott nekem takarót, mert hűvös volt lent a levegő. Illetve volt ott 3 takarítós lány is, ők leálltak velem beszélgetni, szóval igazából ez a két dolog mégis jó volt, mert kicsit elterelte a figyelmem itt a spártai körülményekről. Mikor a műtőbe betoltak, akkor nem volt ott az orvosom még, valamit a branülömre rákötöttek illetve kaptam altatós maszkot, amitől pillanatok alatt ki lettem ütve. De tényleg úgy tudnám leírni, hogy hirtelen teljesen elsötétült minden. Utána a legkorábbi emlékem az volt, hogy zokogok és próbálnak nyugtatni. Valamiért nagyon sírva ébredtem, nem volt jó a gyomrom sem, rengeteget hánytam. Sötét is volt már kint és nem láthattam a családomat sem, hiába jöttek be anyukám mellé, hogy találkozzanak velem. Annyira megviselt az altatás, hogy nem akarták a nővérek, hogy így lássanak. Amikor volt bennem valami kis élet újra, akkor felhívtam anyukám, hogy minden rendben. Azt, hogy a műtét, hogy sikerült, egyébként nem tudtuk meg egészen másnap reggelig, mert az orvos nem volt bent, a nővér meg nem adhatott ki ilyen információkat senkinek sem. Sokat aludtam még az intenzíven, de éjelre már kicsit élénkebb voltam, így kivették a katétert és átkísértek a szobámba. Mozogni baromi nehezen mozogtam, szerintem kb az én hasam fájt a legjobban, így elég nehezen nyomtam fel magam a kórházi ágyra is.
A laparoszkópos vizsgálat miatt felfújták ugye a hasam és utólag kiderült a gázok miatt voltak szinte elviselhetetlen fájdalmaim. Nagyon beszúrt sok helyen a hasam, nehezen mozogtam, könnyen elszédültem és gyenge voltam. Fájdalomcsillapítót kaptam, de puffadásra semmit (pedig olvastam korábban a csoportokban, hogy érdemes műtét után bevenni puffadásra gyógyszert). Később is akkor csillapodtak a fájdalmaim, mikor azt szedtem rendszeresebben. A kórházban ugye azt mondták, hogy mozogni-mozogni, majd attól ürül... de nekem attól se volt sokkal jobb. Kaptam egy drain csövet még a műtétkor, ami elvezeti a hasban felgyűlt dolgokat, úgyhogy egy kis tasakkal sétálgattam mindenfelé. A szobatársam volt baromi vicces, neki vakbélműtétje volt valami nőgyógyászati gonddal és szegény baromi régóta bent volt a kórházban már. Mindig mondogatta, ha ment valahova, hogy "na megyek megsétáltatom Buksit", aztán vitte ő is a kis tasakját. Lehet mondjuk nektek kiakad ettől a jó ízlésetek, de akkor nekünk ez kicsit vidított a hangulatunkon. Reggel jött még egy nővér és kaptunk vérhigító injekciót is, illetve velem össze is kapott, mert nem bírom a tűt és kb oda se mertem nézni, ekkor viszont közölte, hogy jobb ha összeszedem magam, mert magamnak kell beadni majd minden egyes reggel, 10-15 napon át. Meg amúgy is szedjem már össze magam, mert a kicsi gyerekek, akik cukorbetegek, magukat injekciózzák és nem vernek le akkora hisztit miatta, mint a mi kórtermünkben páran. (Én csak odanézni nem akartam, de volt aki tényleg elkezdett hangosan ágálni ellene, hogy ő tuti nem adja be magának.)
Egyébként hálóingben és puha dolgokban voltam, mert annyira érzékeny volt a hasam, hogy például a leggingset fel sem tudtam venni, felhúztam, de nyomta a hasamat, úgyhogy vagy hálóingben mászkáltam tényleg vagy egy nagyon finom gumijú melegítőnadrágban. Másnap reggel meglátogatott anyukám munka előtt, vele végre tudtunk beszélni az orvossal is, hogy rendben ment minden, de szerinte endometriózisom van, ami viszont majd csak a szövettan után lesz biztos. Délután, iskola után bejött hozzám a húgom is, majd később ismét  a szűk család (szerencsém volt, mert a koronavírus miatti látogatási tilalom egy nappal azután történt, hogy a kórházból engem kiengedtek volna). Ekkor mondta az orvosom, hogy péntek reggel haza is mehetek, a műtétem egyébként szerdán volt, tehát 3 napot voltam kórházban. Még aznap a drain csövet is kivette a doktornő, ami kicsit vegyes, mert nem mondom, hogy kellemes volt, mert nem volt az, viszont utána sokkal kevésbé fájt a hasam. Péntek reggel a testvérem hozott el taxival a kórházból. Olyan lassított felvételt még nem látott senki, amilyen tempóval levánszorogtam meg beszálltam az autóba. A nagyszüleim aranyosak voltak, mert hagytak nekem midnenféle enni és innivalót itthon, mivel nyilván boltba nem tudtam így elmenni.
A barátom pedig, aki sajnos a műtét alatt külföldön volt még, beköltözött hozzám 1,5 hétre, hogy segítsen ellátni. Nehezen mentem, így fogta olyankor a kezemet, segített mosogatni, ennivalót készíteni és hasonlók. Iszonyatosan hálás vagyok neki ezért azóta is és leszek mindig.
A torokfájást majdnem elfelejtettem, de a műtét után sikerült még jobban lebetegednem. Iszonyatosan kellett köhögni, ami ugye a varratok miatt nem volt szerencsés... 38 feletti lázam is volt, így be kellett menjek a háziorvoshoz és emellett nagyon izgultam is, mert mondta a doki, hogy a műtét után ha lázas lennék menjek vissza a kórházba. "Szerencsére" csak sikerült utána komolyabban megfázni, de lassan meggyógyultam abból is. A sebeimmel viszont semmi gond nem volt, a varrataim helye máig nagyon szép. Egyedül a drain helye, ami nagyon feltűnő, illetve a köldököm alatt látszik a varrat sebhely, de a két oldalsó sebem alig látszik már. Arra kellett figyelnem velük kapcsolatban, hogy 6 hétig semmi sport, semmi együttlét és sokáig nem emelhettem nehéz dolgokat.
2 hét után tudtam nagyjából egyedül autóba ülni és bemenni dolgozni. Abban szerencsém volt a vírus miatt, hogy egy hetet kellett bent lennem, aztán be is mondták, hogy átállunk otthoni munkavégzésre, így pihentethettem otthon a hasamat. 
A kontrollon sajnos kiderült nemrég, hogy ismét mind a két oldalon van cisztám, pedig a műtét óta szedek folyamatosan rá gyógyszert... Ez kicsit elkeserítő tény volt számomra, azóta eléggé le vagyok törve, mert nem szeretném nyilván, hogy állandóan meg legyek műtve. A hasam csak ritkán szúr viszont szerencsére és a tumormarker vizsgálatom eredménye sem lett vészes. (Ezt el is felejtettem beleírni, hogy a műtét előtt ilyen vizsgálatom is volt, ahol a He4 és a Ca125 értékeim nézték meg.) A műtét utáni szívás még az injekció volt amúgy, baromira megszenvedtem azzal, hogy hasba magamnak adjam be. Első alkalommal nem is ment, leizzadtam tőle totál meg remegett a kezem, így azt a barátom adta be. A második nap beszúrni be tudtam, de beadni már nem. A harmadik naptól szúrtam magamat egyedül, amire büszke vagyok, de eskü gyűlöltem. A haskipucoló ital mellett szerintem ez volt az egészben a  második leggyűlöltebb dolog...
Pénteken kéne mennem majd újra kontrasztos MR-re, remélem sikerül eljutni, mert elég rossz passzban vagyok kb 1 hete. A szövettan szerint nem endometriózis, a nőgyógyászom állítja, hogy szerinte az, nekem pedig mindegy is csak múljanak már el.

Úgyhogy egyelőre így állunk és ez volt a sztori. Még így is úgy érzem, hogy nagy vonalakban meséltem, hisz kihagytam, hogy miket vittem magammal, hogy készültem rá, hogy zajlottak pontosabban egyes vizsgálatok és hasonlók. Viszont mindenképp szerettem volna megosztani ezt a sztorit, hogy tudjátok, hogy is zajlik egy ilyen procedúra, hogy éltem meg én a kórházat (sajnos nem olyan ábrándosan jól, de kibírható volt!). Meg persze emiatt is ide írtam le, mert én műtét előtt baromi sokat kutattam a neten meg csoportokban és több ilyen őszinte sztorit szívesen olvastam volna. Ne haragudjatok, ha nem volt olyan összeszedett, de régen is volt és nem emlékszem (szerencsére) tisztán mindenre, illetve így is picit felkavaró volt így visszaidézni a dolgokat. Szóval itt tartok most, aztán elválik, hogy mi lesz, én csak azt remélem, hogy nem lesz éves "hobbim" ez a műtétesdi. Köszönöm, ha elolvastad a beszámolómat. <3 Sorstársaknak pedig kitartást, remélem lesz ennek boldog vége is valamikor.