Stressz, szorongás és minden földi jó

Sziasztok! Már szerintem több hónapja tettem fel nektek Instagram sztoriban a kérdést, hogy beszéljek-e nektek a pszichés dolgokról, amik az én életem keserítik fűszerezik meg. 100%-os aránnyal az igen válaszlehetőség nyert, így most story time lesz és elmesélem nektek, hogy milyen kis nyomoraim vannak jelenleg, amit amúgy tudom, hogy kezeltetnem kéne, de hát az embernek még meghalni sincs ideje, se pénze ilyesmire ugyebár. Szóval az jelenleg még parkolópályán fut, hogy ezzel/ezekkel szakemberhez forduljak, de egyébként én lennék a legboldogabb, ha nem járnánk a gondokkal kéz a kézben, mint a legjobb barátok, mert leginkább amúgy a pokolba kívánom mindegyiket. Cikinek sem érzem, hogy erről írjak, mert eleve engem is megnyugtat amúgy, ha valakinek mesélhetek ezekről, mert akkor tudja, hogy nem vagyok bunkó, ha valamit visszautasítok, másrészt pedig mikor nekem vannak nehéz pillanataim jó olvasni, hogy másnál sem repkednek mosolygó unikornisok a levegőben, hanem vannak sorstársak, akik vagy jobb vagy rosszabb állapotban vannak ilyen ügyekben. De ez kicsit olyan nekem mintha az osztályteremben ülve másra is tudnék pillantásokat vetni és telepatikusan megbeszélni vele, hogy ugye ez mennyire szar unalmas? Persze annak örülnék a leginkább, ha mindenkivel minden rendben lenne, de ez azért elég idealisztikus kép volna; szóval inkább bele is vágok az én történetembe.

Kronologikusan haladva igyekszem felfejtegetni nektek ezeknek a gondoknak a főbb megállóit és ki próbálok térni mindenre, ami úgy gondolom, hogy ezt befolyásolhatta. Ja, amúgy nem lesz mindenhol szép vagy épp úgy gondolom nem tudom varázsosan leírni nektek, emiatt előre is elnézést kérek. Valamikor talán alsó tagozatban kezdjük a kis történetünket, amikor is emlékszem a harmadik tál paradicsommártást tömtem magamba, mert egyszerűen imádtam, pedig anyukám még rám is szólt, hogy sok lesz kislányom, de persze nem hittem el neki. Erre rá nem sok idővel, talán fél óra sem telt bele borzasztóan rosszul éreztem magamat (ki hitte volna), szörnyen vergődtem és féltem is hogy rosszul leszek. Anya nyugtatott, hogy jaj de nem lesz semmi baj, ha meg tudtam enni, nem leszek rosszul sem. Persze nem így lett és szerintem életem rókabukfence volt ez. Borzasztóan szégyelltem magam és amúgy marhára meg is viselt, még pedig annyira, hogy utána nem voltam hajlandó megenni kb. semmit sem. De ez annyira durva szinteket öltött, hogy talán 2 hétre kórházba is kerültem anorexia-gyanúval, mert ahogy írtam is, nem ettem meg szinte semmit sem, annyira rettegtem, hogy rosszul leszek. Emlékszem pszichológushoz is mintha jártam volna emiatt, de egyébként szép lassan jobban lettem és minden visszazökkent a régi kerékvágásba.

Még egy fiatalkori szösszenet, hogy apai ágon nálunk mindenki ez az "addig ülsz az asztalnál míg meg nem eszed" kaliberű ember, emiatt pedig máig utálom a közös ebédeket és vacsorákat, még ha családiak is, mert bennem van ez a muszáj frusztráció, hogy nekem ugyanakkor KELL ennem mint a többiek és mindent meg KELL ennem, különben szégyen és gyalázat. Tudom ez így gyerekesnek tűnik és én sem szeretem a pazarlást, de így idősebb fejjel ez megoldható szerintem azzal, hogy nem baj míg vagyunk valahol akkor majd eszek később vagy pedig szedek egy keveset vagy csak eszek egy levest, mert az olyan mintha innék. Szóval, ha egyszer gyerekem lesz én tuti nem így fogok ráerőltetni semmit, mert még mindig borzasztóan érzem magam, ha bármiből hagyok, illetve már ha szedek akkor is mert azon parázom, meg bírom-e majd mind enni és ne szedjek-e inkább kevesebbet.

Innen ugrunk egy hatalmasat az első pánikrohamomhoz (amiből "szerencsére" azóta csak 1 db volt). Ez az egyetemi évnyitón esett meg, ahol minden elsőéves gólya elmondja az egyetemi esküt. Egy ember mindig mondhatja kint a pódiumon, amúgy nagyon megtisztelő meg minden és akkor engem kértek fel, hogy álljak ki és mondjam ott az eskü szövegét. Ez egyébként nagyon felvillanyozott és sose voltak ennyire durva izgulós problémáim, még szavalóversenyekre is jártam korábban és ilyen-olyan iskolai programokon is szívesen vettem részt. Aznap reggel azonban mikor elindultam volna tipikus tüneteit produkáltam a pánikrohamnak. Szédültem, szörnyen rosszul éreztem magamat, hányingerem volt, remegtem és nem akartam odamenni sem. Vicces, hogy akkoriban azt se tudtam mi fán terem az ilyesmi, szóval eléggé be voltam parázva, hogy mi lesz, mert nekem oda kell mennem, hiszen megígértem, de rosszul vagyok (egyébként beállhatott volna bárki más is, de ez akkor pont nem járt a fejemben). Autóval kellett végül elvigyenek a rokonok, mert képtelen voltam felszállni a buszra és egyébként még az évnyitó előtt rosszul is lettem (igen úgy), már-már majdnem sírtam, hogy én ezt nem szeretném. Végül megcsináltam, de azóta is utálom ezt az emléket, mert egy lavinát indított el. Lehet benne volt ez az egyetemi közeges dolog is, de mióta ez megtörtént azóta rendszeresen szorongok amúgy tök normális eseményektől. Az első félévben például mindig szinte a padsor szélére ültem, mert hányingerrel jártam órára, féltem hogy annyi ember előtt leszek rosszul és ilyen esetekben hamar ki akartam jönni a teremből. Ha dolgozni mentem új helyre (ilyen-olyan diákmunkákat is csináltam), akkor alig ettem vagy kb. semmit míg ott voltam és így új helyekre sem mentem szívesen. Emlékszem egyszer egy csoporttársam mondta, hogy két tanóra közt menjek fel velük a kollégiumba az mégis csak kényelmesebb. Végig az ágyon vigyázzban ültem és alig vártam, hogy mikor kerülök ki onnan, pedig aztán tényleg jóban voltam/vagyok azzal a lánnyal meg semmi extra nem volt a dologban, de én végig stresszeltem. Egyébként az első félév után javult a helyzet, volt hogy visszajött az étvágyam még jobban és rendesen ettem, emlékszem a csúcspont az volt, mikor egy nap a pénteki ebéd után még beültünk az akkori barátommal egy kebaboshoz, mert éhes voltam. :D 

Aztán az újabb megzuhanás tavaly nyáron érkezett el az államvizsgával. Valamiért ez a költözéses dolog, meg hogy már befejeztem a BA képzést borzasztóan negatívan érintett. Valamiért úgy éreztem, hogy elszigetelődök mindenkitől, pedig tudom, hogy ez tökre nem így van, illetve a vizsga miatt is borzasztóan stresszes voltam. Ezt úgy képzeljétek el, hogy a munkán kívül, meg az egyéb vizsgákon kívül sehova, de komolyan sehova nem tudtam kimozdulni, mert rosszul lettem, hogy ahelyett hogy tanulnék mászkálok, meg amúgy is mi van ha nem sikerül a vizsga majd és hasonlók. Az államvizsga napjával azt hittem ez a dolog megszűnik, egyébként minden szerencsére ötösre sikerült csak hogy valami kis pozitívum is legyen a sztoriban. :D Aznap vizsgázni is alig jutottam be egyébként, mert annyira hányingerem volt az izgulástól. Na és lényeg a lényeg, hogy nem lett jobb, sőt. Alig aludtam, de úgy hogy nagyon nagyon későn tudtam csak lefeküdni és hajnalok hajnalán már ébren voltam. Állandóan sírnom kellett és nem bírtam enni mert mindig émelyegtem. Amikor ezek a "tünetek" húzódtak, akkor elmentem egyébként szakemberhez, akihez 2 hónapot jártam depresszióval. Ugye milyen vidám a történet? :D Az szerencsére kemény munkával, felírt gyógyszerek nélkül elmúlt a kezelésnek köszönhetően, de ez a szorongásos, stresszes dolog még most is tart. Nem nagyon szerettem azt a dokit, szóval hozzá nem akarok visszamenni ez is ez az odázás a dolgot illetően.

Szóval a mostban pedig ott vagyunk, hogy van valamilyen szociális szorongásom vagy megfelelési kényszerem, nem is tudom minek mondjam, lehet az is, hogy emetofóbia. Idegen helyekre félek menni, illetve új emberek közé, mert attól félek, hogy rosszul leszek más előtt. Igen, ez így elég hülyén hangzik és hiába tudom, hogy ha az ember rosszul is lesz, akkor az pikk-pakk megvan és mehet a dolgára, de egyszerűen nálam ez mindig bekattan és nagyon elkezdek félni tőle. Mindenféle stressz egyébként ilyen hányingerrel jön elő nálam (ilyenkor mit nem adnék azért, ha inkább izzadnék vagy valami). Illetve a közös evések miatt is mindig aggódom, így hiába vagyok 2 éve a jelenlegi munkahelyemen egy darab céges kajáláson nem voltam, sőt ilyen csapatépítő napra is ezért nem mentem el, mert tervben volt nyilván a közös ebéd is. Tudom, hogy valakinek ez teljesen nonszensz és nem is értheti meg, ha nincs így benne, de ezek engem előre már nagyon-nagyon nyomasztanak és rosszul is érzem magam tőle, hogy emiatt maradok ki dolgokból. Ha valakivel találkozom, legyen amúgy akár közeli ismerős is, rosszabb napokon ott is előjön, hogy ha még nincs is kaja a programban elkezdek izgulni, hogy vajon rosszul leszek-e előtte. Persze a stressz miatt meg émelyegni kezdek és így generálja egyik a másikat.

A hetekben egyébként végre átvettek rendes állományba ennél a munkahelynél és a munkaköröm semmit sem változott ugyan, de borzasztóan stresszesen élem meg ezt is, pedig örülnöm kellene. Félek, hogy egy sima  meetingen nem leszek-e rosszul, vagy akár bent az irodába (de már a szerződésírás napján is stresszeltem egész nap, pedig aztán egy sima papírt firkantottam alá). Így utólag ilyeneknél én is csóválom a fejem, hogy hülyeség ilyeneken aggódni, de mikor benne van az ember sajnos hiába nyugtatja magát ilyesmivel. Szóval most ott tartunk, hogy újra gondolkozom, hogy el kéne járni valakihez, mert egyedül nem tudom ezt megoldani pedig nagyon szeretném. Én is akarom azt, hogy be tudjak ülni mondjuk hamburgerezni a barátnőimmel vagy inni velük egy koktélt. Vagy ha majd esetleg elhívnak randizni és enni, akkor ne ezért mondjak nemet mert ilyen félelmeim vannak... Vannak persze jobb szakaszok is mikor ezek nem érdekelnek, de főleg mostanság, őszinte leszek, az idegesség miatt hetek óta ilyen mélyponton vagyok és alig eszek, vagy csak ha már hazaértem, de reggelente ha felkelek már idegesen megyek be dolgozni. Szóval érzem én, hogy ez marhára nem oké így és változtatnom kell. Az se volt rendben, mikor a mostani tavaszi félév elején egy óra előtt ismét pánikrohamom volt a buszon, amiből kb. délután 2-3 órára lettem teljesen jól csak amiatt, mert új, idegen arcokkal leszek az órán. Ma már így nézek magamra vissza ennél az eseménynél, hogy wtf mi van veled? :D 

Igyekszem amúgy néha kitenni magam direkt ilyen szituációknak vagy olvasni a témában, hogy kicsit önfejlesszek itthon is. Azonban fontos azt tudni vagy akár, ha valaki ismerősötök küzd egyébként bármivel ami ilyen, nem lehet ilyen megmondóembernek lenni. Kedvenceim:

- Szedd össze magad!

- Ne gondolj rá!

- Ez csak a fejedben van!

- Majd jobban leszel!

- Hülyeség az egész!

- Bolond vagy akkor?

Ezek a tipikus Facebookon meg Instagramon futó mémek, hogy, mikor azt mondják legyél jobban és el is múlik mondjuk a depressziód. Ez tök hülyeség és nem is szabad ráerőltetni senkire semmit sem, hanem támogatni inkább mikor neki van rá szüksége. 

Ennyit szerettem volna azt hiszem mondani, sajnos így a mosolygások meg egyes boldog fotók mögött ezek is vannak és ha kiteszek egy-egy kajafotót, arra tényleg rohadtul büszke vagyok, főleg ha társasággal fogyaszottam el. :) De emberileg nem érzem magam kevesebbnek, igyekszem apró lépésekben előre haladni és leküzdeni ezt a dolgot, a túlzott izgulást is és ezt a kaja-parát ami kíséri. Vicces, mert egyébként pont egy családi vacsira megyek miután ezt posztoltam. :D Kívánjatok szerencsét. Szóval szép napot nektek, mint ahogy mindig is kívánom és most ebben a posztban jobbat is. Remélem senkinek nem kell ilyen és hasonló gondokkal küzdenie, mert borzasztóak tudnak lenni. Itt szeretném megjegyezni azt is, hogy ha valaki úgy gondolja és hasonló cipőben jár, írjon Instagramon dm-ben és szívesen mesélek még erről vagy beszélgethetünk ilyenekről, ha neki az segít. Elmesélhetem nekem mik váltak be, mi segített akkor, illetve most mikkel igyekszem felülkerekedni ezen az egészen. :) Igyekszem nyitott lenni és őszinte felétek is, illetve segíteni ha már a blogszféra egy ilyen lehetőséget is tud nyújtani.

Legyen tehát szép és jobb napotok!

Vivi