A Bögre kalandos története

Sziasztok! Ma elolvashatjátok Bögre történetét, még pontosabban inkább az enyémet. Hiszen én magam is csak annyit tudok Bögréről, hogy teljes extázisban vettem meg a Pepcoban, majd céges bögrévé avanzsálva az asztalomon csücsül a mindennapi víz- és kávébevitelemhez asszisztál. Viszont annál kacifántosabb út vezetett engem ahhoz, hogy Bögrével együtt vészelhessük át a munkás élet mindennapjait. Erről, vagyis a különböző diákmunkáimról szeretnék nektek írni. 

Az egész egy nagy hipermarkettel indult, ahol ismerőseim dolgoztak főállásban. Akkoriban lettem 16 éves és alig vártam, hogy én is dolgozhassak. Szülői engedéllyel persze, de regisztráltam egy diákmunkás céghez és rajtuk keresztül, no meg némi belsős segítséggel 2 hétig dolgoztam ott, ami most nem tűnik soknak, de akkor rengetegnek éreztem. Az első 1,5 hetemet a hipermarket pékségénél töltöttem, ahol rájöttem, hogy mennyire nehéz is ennyi különböző ember közé becsöppenni. Vannak akik abszolút tesznek rád és nem informálnak semmiről sem, mások pedig végtelenül kedvesek és igyekeznek segíteni. Utóbbiból két ember maradt meg bennem és nekik azóta is mérhetetlenül hálás vagyok. Nem volt nagy dolgokról szó, de ezek a gesztusok sokat jelentettek számomra. Nehéz volt napi 8 órás műszakokat végigdolgozni kezdetben, hiszen nem voltam hozzászokva. Persze hivatalosan leülni nem szabadott, de nevezzük "A" embernek segítőkészen ellátott tanácsokkal a munkával kapcsolatban, elmondta hol tudok picikét leülni, ha nagyon elfáradnék és hasonlók. Szerettem vele dolgozni. A másik esetben a sajtpultban voltam és néha hátra kellett menjek a hűtőkhöz, hogy feltölthessem az árut. Persze a kedves főnökség nem mondta, hogy meleg ruhával is készüljek, esetleg talán a cég biztosít a munkakörhöz elfekvőben egy pulóvert. Dehogy, így kedves "B" ember adta kölcsön a pulcsiját, amiben nem fagytam meg míg pótoltam a termékeket. Sajnos ez egy elég nagy pofon volt, mármint a munka, mert bunkóságból nem volt hiány (egyszer a 4 órám helyett bent akartak tartani 8 órázni, mert összekeverte a cég a beosztásom egy másik lányéval, persze én abszolút nem a 8-asra készültem, így teljesen kikészültem, hogy rajtam csattanna az ő tévesztésük). Annyiban jó lecke volt, hogy a munkák alapsémáival találkoztam már elsőre és nem az volt, hogy egy szuper munkahelyből estem bele egy borzalmasba. Sajnos van, hogy hajtják a diákot, nem veszik emberszámba, nem adnak megfelelő tájékoztatást vagy eszközöket, de mindig vannak emberek, akik ügyesek és tapasztaltak és meglepően kedvesek lesznek az emberrel, ha nem is kedvességből akkor azért mert belátják, ha akadályoznak nem tudom megkönnyíteni a munkájukat. 

A következő munkahelyem egy bevásárlóközpontban volt, ami szintén nem volt szívderítő. Nagyon szabadon kezelték a ráérésemet és nem is mindig szóltak időben egy-egy változtatásról. A legnagyobb szívfájdalmam az volt, mikor egy szuper házibuliból kellett hazajönnöm szilveszterkor, hogy ki tudjam aludni magam a délutáni műszakra, amikor is 11 óra körül kaptam az sms-t, hogy bocs mégsincsenek annyian, ne gyere be. Lehet hogy más örült volna a felszabadult időnek, de én így (főleg ünnep lévén) a magasabb fizutól is elestem, illetve az éjszakám fele veszett ezzel kárba és sajnos nem ez volt az egyetlen ilyen eset. Szintén mint az előző munkánál itt is jellemző volt az, hogy nem tájékoztattak mindenről és ha emiatt valamit elrontottam, akkor leszidtak (persze ha nem mondják, akkor a fejemből pattanjon ki a jó megoldás). Nem is voltunk sokáig együtt 1 hónap után elváltunk egymástól. Az i-re a pont a ráérésem beírásakor került fel, mikor is érettségi előtt a tanulás miatt hagytam magamnak napokat munka nélkül. A főnököm pedig "ez nem indok" kijelentéssel kérdezgetett, hogy x-y napra miért nem írtam be magam... Ez volt a maximum tűréshatárom, hiszen diákként voltam csak ott és a felvételi interjún jeleztem is, hogy lesz majd 1-2 hét amikor kevesebbet tudok jönni, mert tanulnom kell. Ez akkor teljesen rendben is volt.

Takarítós munkám is volt, 2 is. Egyszer egy hotelben, egyszer pedig egy táborban kellett takarítani. Igazából fura mód, ezt szerettem, bár voltak kritikus pontjai, mint a fürdőszoba vagy a konyha kitakarítása, de kellemes volt a társaság. Szerettem a többi diákkal csevegni közben és nagyon elrontani sem lehetett, hiszen olyasmit csináltam, amikbe otthon is besegítettem volna. A hoteles több alkalom is volt és ott pedig a takarító hölgyekkel lettem jóba, mindig kedvesek voltak és szívesen meséltek bármiről. Szóval igazán kedveltem ezeket a munkákat.

Dolgoztam egy tejipari cégnél is, úgymond sor mellett. Túrót kellett töltögetni a délelőttös műszakban és csomagolni. A csapat jó volt, meg ismerősökkel dolgozhattam, kedves is volt ott is mindenki, de emlékszem borzasztó migrénem volt aznap, ami rányomta a bélyegét a munkára és nem is mentem oda többet. Illetve azt hallottam az éjszakás műszak borzalmas és nagyon nagy a tempó, plusz látom, hogy folyton keresnek diákokat (=hiány van), szóval nem lehet az év munkahelye mégsem.

Szintén egy egy délelőttös műszakos kaland volt egy nyomda, ahol gyógyszeres dobozokat kellett kivágni a formából és feltornyozni. Bár sokan voltunk diákok és kedvesek voltak a cégnél is, valahogy a munka nem fogott meg, pedig a környezet is kellemes volt. Ez volt az utolsó olyan munkám, ha jól emlékszem, ahol ilyen 3 műszakos munkarendben lehetett dolgozni. Vagyis majd még lesz egy, de az más típusú volt, majd következőnek arról mesélek nektek. A lényegi lezárás itt az, hogy tudtam, hogy monoton munkavégzésre így alkalmatlan vagyok, nem bírok ennyit egy helyben ülni állni és egyszerűen így dolgozni, főleg a takarítós munkával összevetve, ahol bár majdnem ugyanazt csináltam, de mászkálhattam közben és az agyamat is jobban megdolgoztatta a feladat.

Nem is 3, hanem 2 műszakos munkarendben dolgoztam egy kempingnél 1 hónapon át. Heti két szabadnapom volt, ez rendes ideiglenes állás volt, nem pedig diákmunka a Balatonnál. Délelőttös és délutános műszakok voltak és ketten váltottuk egymást. Eléggé húzós volt, így ehhez igazodni, illetve a munka miatt leköltöztem oda egy hónapra és borzasztó honvágyam volt, főleg a vége felé. Szerettem is, meg nem is a munkát. Jó volt, mert sok emberrel beszélgethettem (egyfajta kapuőr/recepciós pozíciót betöltve), illetve gyakran voltak "üresjáratok" mikor nem jött senki és olyankor filmezhettem vagy könyvet is olvashattam. Abban viszont rossz volt, hogy nehezen ismerkedtem és az egyetlen akivel jóban voltam az az volt, akivel egymást váltottuk. Viszont mivel egyikünk mindig dolgozott nem tudtunk napközben közös programot csinálni, így egyedül üldögéltem a parton vagy a lakókocsimban. Eléggé magányos munka volt és örültem azért. hogy vége lett. Illetve kempingnél is jobban szeretem a sátrat, mint a lakókocsit. Olyan állatokkal futottam össze bent, hogy néha sírni tudtam volna (rettenetesen félek a pókoktól, na és ott sok is volt; egyszer arra keltem, hogy az arcom előtt szaladt át egyikük az ágyon....). Lelkileg kikészítő munka volt az tuti, de azért nem bántam meg persze.

Animátorként is dolgoztam két helyen is. Egyszer az Ezer lámpás éjszakája program keretein belül kellett a gyerekekkel foglalkoznom egy sátorban, míg a szüleik az egyéb programokon vettek részt, vagy pedig felnőttekkel és gyerekekkel alkottunk, Imádtam ezt a munkát, még a középiskola alatt végeztem. Itt kezdtem el gondolkodni azon, hogy gyerekekkel szeretnék foglalkozni a jövőben. Természetesen ezt egy napból nem lehet kitalálni, de úgy gondoltam ilyesmit szívesen csinálnék. Rajzoltunk, beszélgettünk és hasonlók, szuper munka volt. A másik animátor munkám egy egész nyári munka volt, ahol heti 1 alkalommal kellett egy táborban a gyerekeknek sporttal egybekötött versenyt tartani. Ilyen játékos formájú versenyek voltak, mint foci, kötélhúzás, célba dobás és hasonlók. Szerettem ezt a munkát is, még inkább dobott egyet ezen az elhatározáson, hogy én gyerekekkel foglalkoznék. Mozgalmas is volt, kreatív és érdekes, nagyon szerettem.

Voltam vizet is osztani egy forgalmas helyen a nyár folyamán, ez is pár hetes munka lehetett, talán 2, nem is említésre méltó. Jó volt, mert nem ellenőrzött senki óránként, nem is volt megterhelő, az árnyékban is ültünk. Persze volt egy-két bunkó ember, illetve többen is megjegyezték, hogy "lehetne hidegebb a víz", amiről nem én tehettem, hanem a felettes, aki által a vizeket kaptuk. Nem tudtam behűteni, de mi kaptuk a munkatársammal a kritikus megjegyzéseket... Nem volt a kedvencem ez sem.

Dolgoztam egy fagyizó-kávézóban is. Ez megint nem diákmunka volt, hanem részmunkaidős rendes munka, igazából a fagyizóban, de néha be kellett segítenem a kávézóban is a felszolgálásban és rendelésfelvételben. Ezzel a munkával is kettős érzéseim vannak, ez volt a legkomolyabb munkahelyem, mármint a főnököm néha elég szigorú volt és itt jöttem rá arra is, hogy minden tiszteletem a kereskedelemben dolgozóké, mert én utálom az embereket. :D Annyi idióta van és nem mondhat az ember semmit, mert persze a vevőnek van igaza. Borzasztó miket kell kiállnia egy eladónak néha, hosszú távon képtelen lennék csinálni. Ez a munka 2-3 hónapos volt és az egyetem kezdetével mondtam fel náluk. Hasznos volt, mert tapasztalatot szerezhettem a kasszázásban (bár a recepciós munka miatt volt már valamennyi), illetve jó volt megismerni a kávézó és a fagyizó működését is. Mármint, hogy melyik kávét hogyan készítem el és milyen, itt ittam először szálas teát és egyéb eladói dolgokról tanulhattam. Bár sajnos pont a kávékészítésre már nem emlékszem, hiszen a poszt írásakor van majdnem 4 éve, így teljesen elfelejtettem. Jó lecke volt a betegségeket illetően is, hogy nem tehettem azt egy kis náthánál, hogy otthon maradok. Persze mivel élelmiszerrel dolgoztam odafigyeltünk ezekre, de nem lehetett mondvacsinált indokokkal vagy lustaságból otthon maradni. Viszont az embereket nem bírtam egyáltalán. Egyik leghajmeresztőbb sztorijaim közé egy idős hölgy tartozik, akinek odaadtam a fagyit, kifizette, majd valamit menetben a táskájában kutatni kezdett. A fagylaltot vízszintesen tartotta, mert nem figyelt rá oda a kutakodásban és persze a gombóc kiesett a tölcsérből. Ezek után hangosan velem kezdett kiabálni, hogy rosszul adtam ki neki a fagyit és azonnal adjak ingyen egy másikat. Egy bácsi, aki visszajáró vendég volt pedig kaján mosollyal a puncs fagyit, elnézést a szóért, de rendesen kell idézzem, punci fagyinak hívta és mindig azzal jött oda, hogy szeretne elnyalni egyet. Gondolhatjátok, hogy 18-19 évesen ez betette a kaput és miért is mondtam fel a szezon végén egyből.

Az egyetem mellett kezdetben olyan munkát kerestem, ami hétvégén végezhető, így találtam rá a használtruhás boltra. Ez volt az első hosszú diákmunkám; 1,5 évet dolgoztam ott, szinte egészen addig, míg a bolt be nem zárt. Hétvégék mellett néha hétköznapokon is besegítettem. Szerettem nagyon, mert idővel belerázódtam mindenbe, mivel nagyrészt csak nők jártak be vagy bizonyos vásárlók, nem volt akkora a stresszfaktor, mint a fagyizó esetén. Dresscode nem volt, így úgy öltözhettem, ahogy jól esett és a kolléganőkkel is jóban voltam. Nagyon szerettem ezt a munkát, a vége felé vált döcögőssé egy új kolléga miatt, aki állandóan fúrt mindenkit a háta mögött. Persze szemtől szemben nem mondta, vagy pedig játszotta a mártírt, hogy neki nem kell segíteni, majd a főnöknek úgy adta vissza az információt, hogy csak ő dolgozik itt a többiek nem.  Nem mindig volt a kedvencem. Abban viszont imádtam itt dolgozni, hogy mindig szuper cuccokat találtam és itt kaptam rá a turizásra is. Mivel ennyit dolgoztam itt, megtanultam gyorsan átpörgetni a ruhákat, megtanulni mire figyeljek, mi mit jelent stb. és mivel bálabontáskor mi voltunk az elsők akik látták a ruhákat, volt lehetőségem a nekem tetsző darabokat kitenni. Ennél viszont meg kell jegyezzem, hogy nem a munka helyett. Szóval nem az volt, hogy pakolás közben én kényelmesen raktároztam el minden szépet, hogy másnak ne maradjon. Az első a munka volt, hogy legyen fent minden és maximum utána, ha emlékeztem hova került fel, akkor tudtam eltenni néhány darabot. Ezeknek is a nagy része végül nem volt jó, mert nem állt jól vagy hasonló, így 10-ből 1 ruhát ha megvettem végül. Csak hogy ne legyenek itt rossz emberek a turis dolgozók miattam. Az első mindig a vendég, nem az, hogy magamnak szedjem el a legjobb cuccokat. Egy másik ruhaboltban is dolgoztam, de csak egy napot. Az rendes ruhaüzlet volt, de gyűlöltem. Ha valahova sohasem mennék vissza akkor az az üzlet lenne. Nem szólhattam egyik kollégához sem két szót sem, de így higgyétek el, különben le lettem szidva, persze a kasszánál ugyanez az ember a kollégával csevegett. Semmilyen hajtogatásom nem volt jó neki, mindent kiigazított utánam és a ruhám miatt is le lettem szidva. Direkt megkérdeztem a diákmunkás cégtől, hogy van-e valami követelmény, elvárás a ruházatra, mert korábban nem is jártam sohasem abban a boltban, így nem tudtam, hogy néznek ki az eladók. Azt mondták nincsen semmi, így én elmentem egy térdnadrágban és fehér ujjatlanban, mert kint 40 fok volt. Le lettem bent hordva, hogy hosszúnadrág, zárt cipő és póló a dresscode, de hát könyörgöm, nem ezt kérdeztem meg? :D Végül amúgy meg voltak velem elégedve és mondták, hogy szívesen várnának vissza, de ezt a stílust nem tudtam tolerálni, így nem is mentem többet.

És ezek után a hányattatások után kanyarodunk rá a finishre, amit egy csapatépítő alapozott meg. Épp a húgomat írattam be ide a diákmelós céghez, amikor odajött az egyik témavezetőjük, hogy egy hétfői családi napra nem mennék-e el a barátnőmmel besegíteni. Ilyen játékszervező jelleggel. Mivel az animátorkodást szerettem és a srác is sokat kérlelt elvállaltuk végül a barátnőmmel a munkát. Hétfőn kiderült, hogy a családi nap közelében nem volt az esemény, hanem céges csapatépítőn kell segédkezni. Nem családok voltak ott, hanem rengeteg férfi egy kevés lánnyal vegyítve. Itt persze volt, akikkel beszédbe elegyedtünk, sok szimpatikus emberrel találkoztunk és remek munka volt. A feladatokhoz kellett a megfelelő eszközöket előkészíteni és hasonlók, de rengeteg időnk volt beszélgetni másokkal és mi is velük pizzázhattunk. Annyit kell tudnotok, hogy a használt ruhás bolt bezárása ekkoriban közeledett és nekem muszáj volt az egyetem mellé valamilyen munkát találnom. Egyik nap ebédszünetben szúrtam ki egy hirdetést az egyetemi csoportban, hogy angoltudással rendelkező diákot keresnek adminisztrációs munkára irodába. Egész délután ezen töprengtem, hogy jelentkezzek-e az állásra és az egyik csapatépítőn megismert ismerősöm által végül elküldtem az üzenetemet, hogy érdekelne a munka. Szerencsére gyorsan jelentkeztem, így egészen hamar behívtak interjúzni.

Ez a cég pedig az volt, mint utólag kiderült, ahonnan a csapatépítős emberek jöttek és ide kerestek irodára adminisztrátort. Az interjú jól sikerült, engem pedig felvettek. Egy darabig mind a két állást vittem, azaz itt hétköznap az órák mellett dolgoztam, a ruhaboltban pedig hétvégén. Viszont a ruhabolt bezárása óta ez az egyetlen munkahelyem, ahol heti 20-25 órát dolgozom az óráim mellett (hétvégi munkavégzés diákoknak nincs). Nagyon szeretem, mert emberek vesznek körül, de mégis egy megszokott csapat. Persze figyelnem kell öltözködési szabályokra, nem mehetek be rövidnadrágban, de nem is ragaszkodnak teljesen a fekete nadrág/szoknya és ing kombinációhoz. Az időmet rugalmasan oszthatom be az óráimhoz igazítva. A kollégáim imádom, a munkám imádom, az egészet imádom. Az elején persze nem mertem harsány lenni és "elengedni magamat", de egy kis idő után megtört a jég, azért jobban összebarátkoztam emberekkel (addig volt, hogy csendes voltam, de ezt nem kell negatívan érteni) és a hivatalos, kis semmitmondó bögrémet lecseréltem Bögrére, igen, a kis kaktuszos bögrére és kitettem Lillus fotóját is (kiskutyánk) a monitor mellé. Elmondhatom végre, hogy megérkeztem oda, ahova szerettem volna és belaktam már a kis helyemet. Most nyáron lesz lassan 2 éve, hogy itt dolgozom és az egyetem végeztével szeretnék itt elhelyezkedni.

Az pedig biztos felmerült bennetek, hogy miért nem a gyerekek mellett kötöttem ki, ahogy akartam az elején. Ez azért van, mert az egyetemen Magyar alapszakot csináltam Pedagógia minorral, mivel akkoriban volt Tanár MA. Nem akartam osztatlanon tanulni, hanem ebben a másik rendszerben képzeltem el a tanulást. Azonban, csókoltatom a vezetőséget, mielőtt végeztem volna megszüntették ezt a mesterképzést. Osztatlanra nem tudtam volna átmenni, mert rengeteg kreditet kellett volna pótolnom (ugye nem volt szakpárom, csak a magyar). Így a nyakamba öntötték a "trutyit" (legyünk finomak) és kiszúrtak velem. A mester után lenne lehetőségem egy 1 éves képzésre, amivel 1 szakos magyartanár lehetnék, de ennek semmi értelmét nem látom, ezért a radikális pályamódosítás. Szimpatikus még mindig a pedagógiai asszisztens, amit ha jól tudom OKJ-s képzésben tanulható. Viszont ezt a mostani munkám nagyon megszerettem, így egy jó darabig szeretnék ezzel foglalkozni.

Szóval ez Bögre és az én hosszú történetem. Ő most bőszen hirdeti, hogy imádom a cuki bögréket és úgy amúgy a kaktuszokat is, én meg igyekszem apróságok által egyre otthonosabbá tenni a kis asztalkámat. Még 1 év van vissza a mesterképzésemből és persze nagyon ijesztőnek érzem azt, hogy rendes munkám lesz majd és fel kell mondjak a diákszövetkezetnél, de várom is, mert tudom, hogy jó helyem van itt és hasznos tagja lehetek a csapatnak. :)

Ti milyen munkákat végeztetek diákként? Volt kedvencetek vagy épp legrosszabb élményetek? A válaszokat szívesen várom kommentben, vagy Instagramon dm-ben. :)

Szép napot nektek!

Vivi